A hétvégén egyik kampányeseményről a másikra száguldottam, ezek között a Székelyföldön szenvedtem. Nem egyedül voltam, hanem hetedmagammal.

Itt még mosolygok. Nem sokáig… (Balázs Sándor, Kovács András, Koros Márton, Nagy József, Simon István)

Minden Gyergyóremetén kezdődött, ahol szombat reggel találkoztam a polgármesterrel. Ezt követően egy vidám csapattal összefutottunk a remetei fogorvos barátunk házában (nagyon jó árai vannak, bárkinek ajánlom…), majd magamra kaptam a kerékpáros hacukámat, és nekirontottunk a hegynek. 50 kilométernyi túrázást terveztünk, azonban már az elején gyanús volt, hogy ebbe nem fogunk beleférni. Nem egyenesen annak a hegynek indulunk, amelyikre fel akarunk érni, hanem a méltán világhírű End-Ibo házicsoki gyárat elhagyva elkezdünk ereszkedni Salamás irányába. Jó 15 kilométer laza tekerés után egy erdei úton Orotvának vettük az irányt. Nagyon jól bírtam, az út folyamatosan, de enyhén emelkedett. 30 kilométer után felértünk a Ditrót Tölgyessel összekötő földes útra, amelyen egy élvezetes ereszkedés következett Tölgyes irányába. A 36. kilométernél lévő bótban (mielőtt valakinél kiveri a biztosítékot: vegyes üzletben) bevágtunk egy-egy kólát, elfogyasztottunk néhány tábla csokoládét és egy újabb völgyben kezdtünk tekerni felfele.

egy ősi székelföldi lecke így szól: ne ülj nedves mohára!

Itt kezdett komolyra fordulni a dolog! A combjaim égtek, érezték, hogy ebben a szezonban összesen alig 80 kilométert tekertem. A komoly kihívás a 44. kilométernél kezdődött, itt ugyanis az enyhe emelkedőből, a halovány combjaim számára kibírhatatlan szerpentin lett. A srácok látták, hogy számomra fele sem tréfa, lassú tempóban tekertek, újra és újra bevártak és biztattak. Felértünk egy nyeregbe (sajnos nem emlékszem a nevére), ahonnan gyönyörű látvány tárult elénk: utólag azt mondom, hogy ezért az élményért megérte a kínlódás. Akkor nem ezt gondoltam! Három lehetőség állt előttünk: legurulni a Gyilkos tóhoz, vagy egyenesen Gyergyószentmiklósra, illetve a gerincen végigmenni, “hiszen alig 2-3 rövid emelkedő van”, és utána jön egy paradicsomi állapotokkal felérő ereszkedő.

ha kiláttam volna a fejemből, folyamatosan ilyen és ehhez hasonló táj tárult volna elém

Hamarosan kiderült, hogy a 2-3 az kb. 10, a rövid pedig 7 kilométert jelent. Rég óta tudom, hogy a székelyeknél az ahajt nagyon nagy távolsággal ér fel, most már azt is megtanultam, hogy a “rövid” is fenntartásokkal kezelendő… Egy-egy mászásnál a szó szoros értelmében vonszoltam magam, és azon gondolkoztam, hogy ha ez így megy tovább szerepelni fogok az I Should’t Be Alive című műsorban. Elfogyott a vizem, az erőm, a türelmem, de végül valahogy mégis elértem az ereszkedő tetejére.

az öcsémnek könnyű: ő képes mosolyogni…

Egy olyan köves úton suhantunk lefele, hogy a rázástól alig bírtam tartani a kormányt, elzsibbadt a csuklóm, minden pillanatban azt néztem, hogy szétesik vagy sem a kerékpár. 9 kilométer után értük el a Ditróba vezető aszfaltos utat. Soha nem gondoltam volna, hogy a hegyi kerékpárral valaha ennyire fogok örvendeni a civilizációnak. Maradt még hátra 10 kilométer, de azt már fütyörészve tettem meg. Végül összesen közel 80 kilométer és 1300 méter szintkülönbség jött ki, a Garmin GPS adatai itt láthatók.

ezzel vigasztalta magát a csapat

Szép volt urak!

Nem olyan gyorsan, hanem olyan cikk-cakkban… Az igazság az, hogy a triatlonra való felkészülésben a szaladástól félek a legjobban. Iskolás korom óta utálok szaladni, tornaórákon, amikor jegyet adtak az ezer méteres távra, mindig szenvedtem. Az idén tavasszal futás közben ért utol a pollen allergia, úgyhogy a legnagyobb akaraterővel sem ment a szaladás, mert pár száz méter után fulladozni kezdtem.

Két sikeresen befejezett mountain-bike maraton után úgy döntöttem, hogy megint megpróbálom. A kampányidőszak nem ideális a rendszeres sportolásra, mert általában vagy későn érek haza és nincs energiám, vagy utazgatom Erdélyben, ezért nincs lehetőségem szaladni. Munka közben fél szemmel az eget néztem, reménykedtem, hogy nem szakad le az ég, és estefele fiatalos lendülettel futottam neki a természetnek. A házunkhoz közel kitaláltam egy pályát, és lenyomtam három kört, a helyenként kimondottan hepe-hupás terepen. Kezemben volt a Garmin GPS, az adatai itt láthatók. A lényeg, hogy halovány tempóban lenyomtam három kört, összesen 3750 métert, 45 méter pozitív szintkülönbséggel. Nagyon meg vagyok elégedve magammal, több szempontból. Először is se híre se hamva az allergiának. Ez azt jelenti, hogy bátran nézek a szezon elé, hiszen utólag bevallhatom: el voltam keseredve, hogy egy ilyen úri betegség miatt nem fogom tudni teljesíteni a triatloni távot. Másodszor: folyamatosan gyorsítva, jól bírtam a tempót. Természetesen az én szintemhez képest teszem ezt az állítást, de a GPS adatokból is kiderül, hogy a köröket mind jobb és jobb idővel teljesítettem. Harmadszor: még bírtam volna, úgy éreztem, egy kör (1250 méter) simán belefér, azonban nem akartam túl nagy izomlázat már az első alkalomra. Egy nap kihagyás után leszaladom ugyanezt a távot, majd egyel növelem a körök számát. Lássuk, mi lesz belőle!

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kutyák az első kört velem szaladták, majd unott arccal hazasomfordáltak. Úgy látszik, nem látták értelmét a futásnak, ha nem egy nyúl után kell iramodni.

Szaladás közben kampánnyal voltam elfoglalva. Azon gondolkoztam, hogy míg rólam szakad az izzadtság, addig Demeter Szilárd éppen egy jót szív a soros cigarettájából, Szász Jenő pedig inkább nem áll fel az íróasztaltól, nehogy másnapra izomláza legyen…

Ha eltekintünk attól, hogy a hétvégi versenyen a 33 kilométeres távot nyomtam le, Blazsó Márton pedig a 70 kilométeresen vett részt, akkor egészen jónak tekinthető az eredmény. Mondjuk ettől elég nehéz eltekinteni, de ilyenkor ki nézi…

suhanok

Bükki maraton néven szervezet versenyt a Kolozsvár Teker csapata, Kertész Leventével az élen. Kezdem rögtön a negatívummal, mert nem szeretném ebben a hangnemben befejezni a beszámolót. Április hónapban nagyon kevés amatőr versenyző van felkészülve, hiszen a kerékpáros idény nem rég kezdődött, arról nem is beszélve, hogy a Kolozsvár Teker versenysorozatban nagyon sok teljesen kezdő is beiratkozik. Nem kellett volna a verseny végére egy kegyetlen, két kilométeres mászást beiktatni. Aki a hosszú távot választja, az megérdemli, hogy meggyötörjék, de a kezdők és a teljesen amatőr sportolók számára ez egy nagy kitolás volt. Első hallásra a két kilométer nem tűnik soknak, de egy olyan terepen, ahol gyalogolni is nehéz felfele, a bicaj órája 37 fokot mutat, illetve van már mögöttünk 28 kilométer, embertelen kínzásnak volt kitéve a mezőny nagyobb része. A másik negatívum, hogy a rövid távon a pozitív szintkülönbség 1008 méter volt, ami sok. A keményebb maratonokon az 50-60 kilométeres távra 1800 méter körül van a pozitív szint, tehát az egy kilométerre eső mászás a Bükki Maratonon nagyobb volt, mint a legrangosabb romániai versenyeken. A mászás vége fele 10 méterenként meg kellett álljak pihenni, árnyéktól árnyékig mentem, a fáradságtól még a hányinger is utolért. Na, elég a panaszkodásból, jöjjenek a pozitívumok!

rendőrségi felvezetés

Tekintettel arra, hogy az idén összesen kevesebbet tekertem, mint a versenypálya hossza, nem tűztem ki magamnak túl merész célokat, arra számítottam, hogy két és fél óra alatt nyomom le a távot. A végső tortúráig nagyon élveztem a versenyzést. Egy kimondottan kellemes, nagyrészt erdős útvonalon haladtunk, amely a Polus Center parkolójából indult, majd az Unirea/Egyesülés sportbázis mellett bement az erdőbe, és a piros csíkos turista jelzésen haladt a gerincig. 12 kilométer mászás várt ránk, azonban ennek a szakasznak a legnagyobb részét a kezdők is ki tudták hajtani. Az első 5 kilométer után rendeződött el a mezőny, ennyi kellett, hogy az ugyanolyan tempóban tekerő sportolók egymásra találjanak. Eddig rengetegen elmentek mellettem. Nem a sebességemmel, hanem a szívritmusommal voltam elfoglalva, ugyanis ahogy elkezdtem nyomni, rögtön 180 ütés / perc fölé ugrott, amiről jól tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Éppen ezért az első fogaskerekeken gyakran a kicsit használtam, tehát lassan, de biztosan másztam felfele. Már akkor éreztem, hogy ebből nem lesz nagy alakítás, amikor Gáspárik Attila elhúzott mellettem…

Leon, a profi

A gerincen jött az első etető/itató, itt 5 másodperc alatt ittam egy pofa vizet, és legalább 20 versenyzőt elhagyva, mentem is tovább. Változó terep következett fel, le, fel, le, itt felfele többen utolértek, lefele pedig én előzgettem. Szelicse/Sălicea településnél pár száz métert tekertünk az aszfalton, aztán jött a második etető, ahol szintén csak pár másodpercet időztem. Ezt követően nagyon élvezetes részeken haladtunk előre, gyors, belátható ereszkedők, enyhe emelkedők követték egymást. Egy adott pillanatban alig egy kilométerre voltam otthonról, gondoltam is, hogy beköszönök az asszonykának. Na, azért éppen nem! Felmásztunk a szászfenesi (Florești) leányvárhoz, ahonnan egy nagyon élvezetes suhanás következett az erdőben. A 3 éves tapasztalatomra, illetve az összteleszkópos kerékpáromra támaszkodva legalább 5 versenyzőt elhagytam. Az erdőből kiérve egy kimondottan kellemetlen szakasz következett, átlósan mentünk egy meredek domboldalon, amely nagyon hepe-hupás volt, illetve egy kerék szélességű (vagy inkább keskenységű) nyomokban biztosított előrehaladást. Innen kiérve következett a tragédia, vagyis a két kilométeres vonszolás. A hegy aljából 16 sportolót számoltam össze, eredetileg még azon filóztam, hogy lefele vajon hányat érek be…

soha nem fogok ennél közelebb kerülni a kupákhoz…

A tetőről gyönyörű táj nyílt elénk, persze azoknak, akik még láttak, mire felértek. Jobbra Kolozsvárban lehetett gyönyörködni, balra pedig talán egészen Bánnfyhunyadig láthattunk el. Az utolsó három kilométeres ereszkedőn (számomra) kemény tempóban eresztettem, legalább 5-6 kartársat hagytam el. És amint említettem, ki sem fújtam magam, és megérkezett Blazsó…

Több, mint egy fél órával többet mentem, mint ahogy terveztem, ez kimondottan gyenge. A korosztályomban 76-ból 44-ik lettem, összesítésben pedig 219-ből 147-ik. Azzal vigasztalom magam, hogy gyakorlatilag csak egy pár kilométert tekertem az idén, illetve, hogy a fal kicsavart. Lesz ez még jobb is, csak ki kell várni…

a verseny végi életmentők

A szervezés nagyon profi volt, tiszta szívből gratulálok Kertész Leventének és csapatának. A pálya tökéletesen ki volt jelölve, az etető/itató pontok jól el voltak látva, az önkéntesek segítőkészek voltak, az érkezés után a étkezési jeggyel egy halom finomságot kaptunk, a beiratkozás és a részvételi díj kifizetése online zökkenőmentesen meg van oldva. Csak így tovább fiuk és lányok!

A Garmin gps adatai itt, a végeredmények pedig itt tekinthetők meg.

fotók valiturean.ro, clujulpedaleaza.ro

Az elmúlt hetekben, hónapokban kizárólag az úszásról írtam. Ennek az oka az, hogy utolért egy allergia, amely miatt szabadtéren nem bírom a megerőltetést. Az egész onnan indult, hogy egy szép nap szaladás közben utolért a fulladozás, úgy sípoltam szuszogás közben, mint egy fúvós hangszer. Elmentem az allergológushoz, aki össze-vissza szurkált és kiderítette, hogy a pollennel van bajom, ez március és április hónapokban megkeserítheti az életem. Gond csak akkor van, ha sportolok, az egyszerű kint léttől nem lépnek fel a szimptómák. Több mint egy hónapja reggelente beszedek egy pirulát, befújok valami szert az orromba, mert azt mondják a szakik, hogy ebből ki lehet gyógyulni.

A hétvégén a Kolozsvár Teker versenysorozat keretén belül a bükki maratonra kerül sor. Az idén még nem kerékpároztam egy métert sem (erre a román szakkifejezés: n-am dat nici o pedală), de hétfőn gondoltam egy merészet: kimegyek a pályára, lesz ami lesz, ha nem tudok rendesen szuszogni, akkor nem versenyzem. A Polus parkolójából indultam (a rajtot is innen tervezik), és az Unirea/Egyesülés sportbázis mellett nekiestem a hegynek. Várakozáson felül ment a dolog. Először is arra számítottam, hogy az október óta való kerékpáros szünet miatt nem fogom bírni a hegyet, a másik veszélyt pedig az allergia jelentette. Folyamatosan tekertem felfele, vigyázva, hogy a szívverésem ne nagyon menjen 170 fölé, és láss csodát: a dolog működött. Bírta a lábam és bírta a tüdőm is! Eredetileg az első 5-6 kilométeres mászást terveztem be, de olyan jól ment, hogy végül 12 kilométert nyomtam kifele. A pálya is nagyon élvezetes, nagyrészt erdőben halad, váltakoznak a kemény és a lazább szakaszok, tehát pihenni is lehet. A versenypálya nagyon jól ki van jelölve, könnyen lehet haladni rajta. Rengeteg sporttárs volt kint, mindenki az erejét próbálgatta. Végül azért kellett visszafordulnom, mert elkezdett besötétedni. Izomlázam van bőven, a nyereg miatt a hátsó felem fáj, de év elején mindig így van. Az útvonalam és számos más részlet itt tekinthető meg.

Érdekes módon a szuszogásom akkor lett sípolós, amikor megálltam, és befejeztem a tekerést. Menet közben “gond egy szál sem” volt, ott leszek tehát a vasárnapi versenyen. Tekintettel arra, hogy szezonnyitóról van szó, csak a 30 kilométeres távot vállalom be. A célom, hogy lazán, különösebb megerőltetés nélkül lenyomjam a távot.

Hajrá!

Ma a gyorsúszásban egy újabb technikával próbálkoztam. Első látásra úgy tűnik, hogy működni fog.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valami forradalmian új dologgal állok elő, amit aztán a londoni ötkarikás játékokon a világsztárok is alkalmaznak, egyszerűen csak arról van szó, hogy a karom lazább mozgatásával próbálkozom. A módosítás kizárólag a karom víz fölötti mozgására vonatkozik. A “régi” stílusban a karomat a vállam magasságában vittem be a vízbe és a víz alatt nyújtottam ki (előre). Most a kezemet teljesen kinyújtva, szinte rácsapok a víz felületére. A lényeg az, hogy míg az első változatban a karom csak akkor pihent, amikor már a víz alatt kinyújtott állapotba került, a mai változatnál a kar lefele való mozgását a gravitáció végzi, és ezáltal teljesen el lehet lazítani. A fizika abban is “segít”, hogy hozzájárul a testforgáshoz szükséges indító erőhöz is. (Visszaolvastam ezt a bekezdést, és rájöttem, hogy ebből csak azok értenek valamit, akik úsznak…)
Kétszer ezer métert nyomtam le, és három következtetést tudtam levonni:
- ez a módszer jobban megdolgozza a vállat, ezért izomlázam van,
- nagyobbat tudok húzni a karommal, mert teljesen előre- és kinyújtott állapotból indul hátra, míg az előző változatnál nem. (Ennek a magyarázata az, hogy a régi módszernél a váll van a legmagasabban, majd a könyök és legalul a kézfej, vagyis a kar nem teljesen előre nyújtott, hanem enyhén lefele mutató helyzetből indul hátra.)
- a kar helyzete miatt nagyobbakat lehet húzni, tehát gyorsabb a haladás, persze, ezáltal sokkal fárasztóbb.
Minden esetre úgy ítélem meg, hogy érdemes ezzel a módszerrel kisérletezni.

Történt ugyanis, hogy ma reggel, rövid úszókarrieremben első alkalommal, lenyomtam 3000 métert megállás nélkül. A hab a tortán az volt, hogy “kacsakezeket” is használtam, vagyis a tenyérnél valamivel nagyobb lapátokkal úsztam. Ezzel gyorsabb a haladás, de tekintettel arra, hogy nagyobbakat lehet húzni, sokkal fárasztóbb. A karjaimat alig tudom felemelni a billentyűzetig, a golyóstoll megfogásáról pedig szó sem lehet.

forrás: a Balaton átúszása verseny honlapja

Szokás szerint nyugodt, lassú tempóban haladtam, 1 óra 24 percet úsztam. Ilyenkor az ember le kell foglalja a gondolatait valamivel, mert másképp nagyon megterhelő ennyi ideig úszni. A múlt hétvégi családi program, a motorozás és a tavalyi kerékpáros túrák mind olyan témák, amelyekkel gondolatban jó volt játszadozni. A lényeg, hogy 60 medence után úgy éreztem, hogy még menne… Ez mindenképpen biztató a Balaton és a Tarnița tó átúszása tekintetében. Az első 5 kilométer, a második 6 és fél…
Hajrá!

Ez a mondás jellemezte az átkosban az ötéves terv teljesítését célzó munkafolyamatot. Úgy tűnik ez az úszásban is alkalmazható.
Úszás közben nem szoktam mérni az időmet, hiszen egyelőre nem a gyors haladásra törekszem, hanem arra, hogy a lehető leglassabb mozgás és a legkisebb megerőltetés által haladjak előre. A célom az, hogy kevés kéz és lábmozgással, minél többet csússzak a vízben.
Nagyságrendileg egy óra alatt két kilométert úszok. Mintegy két hónappal ezelőtt mértem meg pontosan az időmet, akkor 28 perc alatt nyomtam le egy kilométert, és a kezemmel átlagban 34-35 csapás jött ki 50 méterenként. Ma gondoltam egy merészet és egy kicsit meghúztam. Az eredmény: egy kilométeren 24 perc, és átlag 30 csapás. Mindezt úgy, hogy egy bő hónap technikai szünet van mögöttem.
Van még mit fejlődni: a triatlon versenyek kezdetére azt tűztem ki magamnak, hogy 20-21 perc körüli eredményt ússzak ezer méterenként. Mindent bele!

Nagy volt a csend ezen a blogomon, mert egy hónapot ki kellett hagynom. Kezdődött egy kegyetlen vírusos hűléssel, amely két hétig dühöngött. Folyamatosan folyt az orrom, és rengeteget köhögtem, úgyhogy szóba sem jöhetett az úszás vagy a szaladás. Még tizenéves koromban kiderítették, hogy a tüdőmmel van valami hókusz-pókusz, amitől akár úszó világbajnok is lehetek, de egy egyszerű hűlésből is nehezen gyógyulok ki. Ez azt jelentette, hogy egy bő hétig még mindig köhögtem. Szóval a lényeg az, hogy hosszú ideig semmit nem mozogtam
Ma elmentem úszni. Arra számítottam, hogy nagyon nehéz lesz, és a bemelegítéskor úgy nézett ki, hogy nem fogok nagyot alakítani. Nem a parton melegítek be, hanem a hátamra feküdve, kinyújtott kézzel, csak lábból rúgva lenyomok 8 medencét. Az első néhány hossznál elkezdtek égni a combjaim, közben az is felmerült bennem, hogy mára a bemelegítés is sok lesz nekem. Aztán szépen lassan kezdtem belejönni. Azt reméltem, hogy újrakezdésként 2 X 500 méter jó lenne, de végül sikerült egyből lenyomni 2000 métert. A héten újrakezdem a szaladást is, hallámsza, hogy boldogulok.

A tegnap bementem a kerékpár üzletbe, mert a hátsó teleszkópommal van egy kis gond. Nem ússzuk meg, előbb utóbb csak megjön a tavasz…

Kilenc napja egy kegyetlen hűlés miatt nem sportolok semmit. Csak ilyesmire futja: